A gyomokkal versengő, azoknál kisebb egyedszámban kelő, fiatal repcenövények gyengén fejlődnek, a fényért folyó küzdelemben felnyurgulnak, és erőtlen gyökérzetet fejlesztenek. A gyenge állományok kitettebbek a téli időjárásnak, ezáltal megnő a kifagyás kockázata. A tavaszra megritkult, megviselt növények később regenerálódnak, kevesebb oldalelágazást fejlesztenek, ezzel teret adnak a tavaszi gyomosodásnak. Az elágazódások számának csökkenésével arányosan csökken a becőszám, ezáltal a hozam is.

 

 

A korábbinál alacsonyabb vetőmagnorma, a ritkább térállás, a tápanyag-utánpótlás intenzívebbé válása és a hibridekben rejlő magasabb terméspotenciál egyértelműen az őszi gyomirtás mellett szól. Az elmúlt évek szántóföldi tapasztalatai alapján talán nem vitatható, hogy az ősszel kelő kétszikű gyomok közül a legtöbb gondot az ebszékfű, a pipacs és a pásztortáska okozza. Bár a pásztortáska és a tarsókafélék nagy borításban szintén képesek elhatalmasodni, ebből a háromból agresszivitását és zöldtömegét tekintve is a legveszélyesebb az ebszékfű. Nagy elnyomóképessége abban rejlik, hogy a vegetáció végére hatalmas zöldtömeget hoz létre, amely képes a repce fölé nőni. Így a vegetációban nemcsak elvonja a vizet és a tápanyagot, de nagyon megnehezíti az aratást is. A nehezen elvégezhető betakarítás pedig további pergésveszteséget okoz. Így a rosszul kivitelezett gyomirtásnak nemcsak a vegetáció, hanem a betakarítás során is komoly termésveszteség lehet a következménye.

 

Az egyszikűek közül a fő ellenség a kalászos-árvakelés, de nem szabad megfeledkeznünk az egyszikű gyomokról, mint a nagy széltippan, a parlagi ecsetpázsit vagy a terjedőben lévő vékony egércsenkesz. Ezek mind megjelennek a kalászosvetésekben is, és csak speciális, nagy figyelmet igénylő gyomirtással lehet ellenük hatékonyan védekezni. A szántás nélküli talajművelés miatt ezek a fajok egyre inkább terjednek, és nagyon fontos, hogy a repcében is megakadályozzuk a maghozásukat.

 

Gaál Orsolya