A rendelkezésre álló csávázószerek a gombabetegségekkel szemben védik a növényeket, illetve van olyan rovarölő hatóanyag, amely a talajlakó kártevőktől kontakt módon védi meg a csírázó állományt. Ez utóbbi nem szívódik fel a növénybe, így annak föld feletti része védtelen marad a rovarkárosítókkal szemben. De miért is lehet ez probléma?
Hosszú, kellemes ősz alkalmával szinte biztos, hogy a kalászostáblákban megjelennek az olyan szívó kártevők, mint a levéltetvek és a kabócák. Ezek a rovarok általában az árvakeléseken, fűféléken kolóniákban nevelkednek, majd ha az időjárás még kedvező, átvándorolnak a frissen kikelt vetésre. Különösen a korán elvetett búzák és az árpák vannak kitéve ennek a veszélynek. Szívogatásuk nyomán a növények vizet veszítenek, sodródnak, de mégsem ez okozza a legnagyobb problémát. Sokkal jelentősebb, hogy szívogatásukkal betegségeket terjesztenek. A rovarok közül a levéltetvek és a kabócák játsszák a legnagyobb szerepet a vírusok átvitelében.
A vírusokat átvihetőségük szempontjából három csoportba soroljuk. A „nem perzisztens” vírusok a levél bőrszövete és szállítószövete közötti rétegben, az ún. levélparenchimában lokalizálódnak. A levéltetvek szívogatása során a vírusrészecskék a rovarok szipókájának csúcsi barázdájához tapadnak, majd amikor a levéltetű az egészséges növényre kerül, azonnal fertőz is. Vagyis a fertőzéshez nincs szükség inkubációs időre. Ilyen típusú vírus esetén a levéltetvek a fertőzőképességüket hamar elveszíthetik, sőt már egy vedléssel csökken a vírusok átvitelének lehetősége. Ezek a vírusok mechanikailag is könnyen átvihetők egyik növényről a másikra, és mozaikos tüneteket okoznak a növényen.
A vírusok másik csoportja a perzisztens vírusok. Ezek a kórokozók a növény szállítószöveteiben találhatók, és alapvetően a növény sárgulását okozzák. A levéltetű szívogatása során nem a szipókán tapadnak meg, hanem bekerülnek a rovar testébe. Ott a testnedvvel szállítódnak, és csak bizonyos idő után válnak fertőzőképessé. Ez az úgynevezett inkubációs idő. Az inkubációs idő elteltével viszont a levéltetvek a fertőzőképességüket életük végéig megőrzik. Ezek a vírusok mechanikailag nem vihetők át. Ebbe a csoportba tartozik az árpa sárgatörpülés-vírusa.
A harmadik csoportot alkotó szemiperzisztens vírusok átmenetet képeznek az imént említett két csoport között. Vagyis a vektor rövidebb és hosszabb szívogatás során is képes a kórokozót leadni, és a fertőzőképességre a vedlés nincs hatással. Ezek a vírusok mechanikailag általában nem vihetők át.
A kalászos gabonákat leginkább két vírus károsíthatja, az árpa sárgatörpülés-vírusa és a búza törpülésvírusa. A kettő közül az árpa sárgatörpülés-vírusa okozhat nagyobb károkat. Az árpa sárgatörpülés-vírusával történt fertőzést követően a levelek aranysárgára színeződnek, esetenként vörösödnek. A sárgulás a levelek csúcsi részén kezdődik, majd szétterjed az egész levélre. A növények növekedése erősen visszamarad, gyökérzetük hiányos. A kalászok fejletlenek, általában sterilek. A vírus tág gazdanövénykörrel rendelkezik, árpát, búzát, zabot, kukoricát, a pázsitfűfélék mintegy 100 faját fertőzi.
A füves területeken, az árvakeléseken a vírusok megfelelő mennyiségben megtalálhatók, hogy az őszi fertőzéshez elegendő fertőzési forrás álljon rendelkezésre. Hogy ez mekkora veszélyt jelent, az fogja meghatározni, hogy milyen az idő, és a vírusvektorok milyen hosszan vannak jelen a táblákban. Így hosszú, kellemes őszön a korai vetésű gabonák nagy veszélynek vannak kitéve. Mivel a vírusok ellen nem tudunk védekezni, egy megoldás van a kezünkben, ha a vírusvektorokat pusztítjuk ki a területről. A levéltetvek már az egyleveles, éppen kikelt növényeket is megtalálják, ezért már időben, amikor sorol az árpa vagy a búza, célszerű többször közelről is szemügyre venni az állományt. Hosszú ősz esetén pedig, amilyen az elmúlt évek ősze is volt, még akár október végén, november elején is érdemes védekezni ellenük.
Gaál Orsolya
